A rövidke olasz utunkat egy monarchiás csattanóval szerettük volna lezárni.
Én nagyon szerettem volna már régóta látni ezt az egykori császári várost.
Nos nem erre gondoltam, de azért vannak benne szép helyek és ha idő is maradt volna egy kis ismerkedésre, biztosan még többet is fel lehetett volna fedezni belőle. Mi csak egy röpke sétára, egy cappucchinora és két templomi kukkantásra álltunk meg.
Mint majd azt le is írom a város történetében nem voltak mindíg szép évek.
Ami szép itt azt Napóleonnak és az osztrák császároknak köszönhető.
A határok közelsége ide-oda rángatta ezt a szép fekvésű várost és legtöbbször nem használt neki.
A belvárost elhagyva nagyon nem kellemes város képét mutatja. Tele futurisztikusan lepukkant üzemekkel...
A lakótelepek pedig.... A mi 60-as 70-es években épült betonvárosaink egy paradicsomi képet mutatnak az itteniekhez képest. Autópályák szabdalják szét ezeket a falunyi embert befogadó szürke házszalagokat.
Rögtön a gyerekkoromban látott olasz művészfilmek nyomasztó képei jutottak az eszembe. Amikor a végtelen szupasz sztrádákon kavartak a Vespákkal és 500-es Fiatokkal mentek egyik üvegfolyosós betonkaszárnyából a másikba.
Na de nem ez volt a lényeg, hanem ez:
A város nyugat felől közelítettük meg és tervbe volt véve, hogy benézünk az egykori császári nyaralóba, a Marimare-kastélyba. Na de ezek az olaszkák kihasználták az utolsó szépnek hitt nyári vasárnapot és meglepték végig a keskeny tengerparti fürdőhelyeket. Ezzel pedig az járt, hogy nem találtunk sehol parkolóhelyet, a kastély közelében végkép nem.
Ez a kép már a városból készült, jó messzire a kastélytól, ezért is lengi be a tengeri pára. Még így messziről is rém romantikus.
A történet pedig itt van:
A Miramare-kastély egy 19. századi romantikus kastély, amely Habsburg Miksa osztrák főherceg (majd mexikói császár, I. Ferenc József öccse) és felesége, Sarolta belga királyi hercegnő részére épült isztriai fehér márványból, Trieszttől kb. 8 km-re. 1856 és 1860 között emelték Carl Junker tervei alapján Miksa főherceg utasítására.
A terjedelmes (22 hektáros) tengerparti parkot maga Miksa tervezte. A kőszirtet, amelyre épült és amelynek abban az időben semmilyen növényzete nem volt, számos trópusi növény segítségével művelték meg.
Ma, a kastélyban megtekinthetőek: Miksa lakószobái, melyek hajókabinokra hasonlítanak, ugyanis a herceg 1854-től az osztrák haditengerészet főparancsnoka volt; Sarolta lakószobái; a vendégszobák; a téli és a nyári ebédlő; az információs szoba, mely bemutatja a kastély történelmét és a park építését valamint Amadeonak, Aosta hercegének lakosztálya 1930-as évekbeli racionalista bútorzattal. Minden szoba az eredeti, 19. század közepéből származó díszekkel, tárgyakkal, bútorokkal van berendezve (kivéve az információs szoba és a 20. századi lakosztály). Kiváltképp figyelemre méltó a zeneszoba, ahol valamikor Sarolta zongorázott, és most a kiállítás 7. szobája. A 19. szobában Cesare dell’Acqua festményei tekinthetőek meg, amelyek Miramare történetét ábrázolják. Végül a látogatók megtekinthetik a tróntermet, amelyet a 2000-es évek elején állítottak helyre korábbi pompájába.
A városban a tenger a meghatározó. Így a kikötő egykori fényét is sok díszítő elemmel, szoborral ékítették. Igaz ez itt nem a könnyed sellős verzió, de itt valószínű a tengeri katasztrófa áldozatairól szól.
Ami még érdekes, hogy ez a város a Generali Biztosító alapításának a helyszíne.
A vasárnapi piac végett sátrak sorakoztak a kikötői soron.
És ha már a városhoz kapcsolódó, ma is híres cégeket emlegettem, az Illy kávék hazája is ez a város. Ez még a gyarmati kereskedelem idején alakult ki, mert nagy forgalmú kikötőváros a mai napig is. Így a kávé is nagy szerepet játszott a kereskedelemben.
A helyi Canal Grande, még a neve is az :o)
Egy tér a grande végén.
Kicsit furcsálltam már itt a sok szemetet, az elhanyagolt, gazos tereket... Ez előtt nem nagyon láttam ilyet, de itt ez is meglett. Ezért is jeleztem, hogy olyan kettős érzésem van ezzel a várossal kapcsolatban.
A teret uraló bazilika oltára.
És a két oszlop között pillantás a tenger felé.
A katolikus bazilika mellett egy ortodox is áll. Feltűnően tiszta környékkel és szépen helyreállított állapotban. Még éppen nyitva voltak az ajtók, így mi is becsorogtunk és elcsíptük a szertartás végét.
Egy szépen faragott angyal a dús ornamentikából.
Nagyon szépen bezengte a pópa hangja a teret, egészen az egekig ért.
A végén mindenki elmormolta a maga imáját... Szép volt.
Ezen a térképen is látni mennyi mindent lehetne megnézni ebben a városban.
És most egy kis történelem is jön:
Most is csak a Hansburgoktól kezdem, előtte voltak a bronzkoriak, rómaiak... stb.
1382-től 1918-ig Habsburg Birodalom része volt, a birodalom legfontosabb hajózási és hadikikötőjeként, egyben székhelye az Osztrák Tengermellék tartománynak.
Az osztrákok hosszú időre rendezkedtek be a városba, és a császárság legfontosabb stratégia helyének tartották minden uralkodó idején. 1719-ben Trieszt vámszabad területté vált és 1891-ig meg is őrzött, ennek köszönhette kereskedelmi forgalmának fellendülését. Napóleon háromszor szállta meg (1797, 1805-07, 1809-13), de ez csupán rövid időre vetette vissza a várost a fejlődésben. A napóleoni háborúk után újra az osztrákok uralma alá került.
A kereskedelemben állandó versenyben volt Velencével.
Az építészetben a Napóleoni időszak a klasszicizmust hozta el, legismertebb épülete a Trieszti Opera.
Ebben az időszakban indult virágzásnak a hajógyártás, a biztosítók: pl.: Generali (1831), a bankszektor, a hajózási társaságok pl.: Lloyd Triestino (1832).
Az 1848-as birodalmat megrázó forradalmi hullám során Bécs elvesztette Lombardiát, Velencét, megtartotta Triesztet. 1850-ben létrehozták az Osztrák Tengermellék örökös tartományt, beolvasztva a korábbi Isztria, Krajna és Illér területeket. Mindeközben erősödött az olasz lakosság öntudata és Olaszország 1861-es egyesítésével Triesztben is megerősödött az elszakadás támogatottsága. A csúcspontot a város Habsburg fennhatóságának 500. évfordulójára időzített - 1882-es - Ferenc József látogatáskor érte el. Guglielmo Oberdan - az osztrák ellenes demonstrálók egyike – bombát robbantott társaival a császár közelében - sikertelenül. A nacionalizmus egészen 1914-ig megmaradt, és az Osztrák-Magyar Monarchia legnagyobb belső konfliktusa volt.
Íme pár szépség a ránkmaradt épületekből.
A városi paloták felépítésével 1900-re megjelenésében is csúcspontjához ért. Az épületek a bécsi Ring divatját követték, sok építész tervezett mindkét városba. A stílusban az eklektika dominált. A kozmopolita város lakosságának 75 %-a olasz, 18 % szláv, 6 % német volt.
Mivel ide is pont vasárnap ebédídőben érkeztünk be, sok helyen és sokféle előadással kedveskedtek a lakóknak és látogatóknak a show men-ek. Ezen a sarkon a mi szegedi Princek-jeink ottani kiadása húzta a talpalá valót...
Természetesen voltak arra fogékony páciensek is...
A másik sarkon kitelepült DJ nyomta, de rajtuk kívül is minden féle zene keveredett a hatalmas főtéren.
A városháza és a körülötte lévő épületek hatalmas teret ölelnek körül. Benne számtalan történekmi emlékkel.
A világháborúk emlékeivel megtűzdelve.
Mert a történelem ezen a városon is átrobogott...
A háború kirobbanásával hirtelen megváltozott a gazdasági és irodalmi élet Triesztben. Olaszország Antanthoz való csatlakozásával 1915. május 23-án a front a várostól pár kilométerre északnyugatra húzódott. Sok külföldinek el kellett hagynia várost, így James Joycenak is. Csak 1917-ben, a caporettói áttörés sikere nyomán távolodott el a front a várostól. A város hivatalosan a rapallói szerződés után vált Olaszország részévé.
A város erős ipari kapacitása ellenére hanyatlásnak indult, mert elveszítette a Monarchia piacát, és csak az olasz hajózási forgalom maradt neki, amely jelentősen veszített jelentőségéből.
Olaszország kapitulációját követően 1943-ban a német megszállás alatt külön provinciát alkotott,a mely 1945 áprilisáig tartott. Udine, Gorizia, Póla, Fiume és Ljubljana területeit összevonva irányították a városból a tengermelléki területeket, illetve a deportálásokat és táborokat. Amikor 1945-ben a jugoszláv partizánok bevették a várost, a táborok egy részét az SS felszámolta.
A párizsi békeszerződések szabad területként jelölték ki a város és környékét, így a mai szlovén tengerpartot. Az A zóna brit és amerikai fennhatóság alá tartoztak, míg a B zónát a jugoszláv hadsereg ellenőrizte. Az 1954 Londoni egyezmény alapján az A zóna ismét Olaszország része lett, míg a B zóna jugoszláv civil ellenőrzés alá került, így maga a város 1954. október 26. óta ismét Olaszországhoz tartozik.
A hidegháború konfliktusainak egyik csúcspontja volt a város sorsa. Az 1980-as évekig jelentősen elszigetelődött a várost körülvevő határok miatt. Majd sorra nyíltak a határátkelők a korábbi városkörnyék felé. Határ menti fekvése és a vonzáskörzetétől való elzártsága Szlovénia 2004-es Európai Uniós csatlakozásával kezdett jelentősen oldódni, majd a 2007-es Schengeni egyezményhez való csatlakozásukat követően korlátozásként meg is szűnt.
A két csaj meg csak varr és varr...
De mi már a távolba néztünk irány haza....
Itthon gondoltuk majd eszünk valami jó kis magyarosat a Balaton parton, hiszen még szezon volt Olaszországban.
De a jó idő ellenére se gondolta otthon senki ezt a legfrekventáltabb turista csalogatónk partján.
Kihalt és elhagyatott képét mutatta Fonyód. A felháborodásunkat legyőzve Siófokra is begurultunk, ahol nem azonnal, de találtunk egy éttermet az Ezüst parton. Na ennyit a magyar idegenforgalomról. Ha azt várják, hogy vegyenek, talán adni is kellene.
Azt gondolom jövöre sem a Balaton lesz a cél.
