Most egy újabb , nagyon érdekes helyre, egy volt sörgyár hűtőházába.
A sörgyár kitelepült már, de nagyon jó érzékkel megőrizték ezeket a hatalmas szerkezetek, amik anno a hűtés szíve - lelke voltak. A monstrumokat ma már törpék helyettesítik. Azonban nagyon jó hangulatúak és remek hátteret biztosítanak egy mai ivó-étteremhez. Ami majd lesz itt...
Itt látható, amint elkapott a gépszíj...
És egy kis hűtéstörténeti leírás, ami a gépek munkásságát is felfedi:
A mesterséges hűtés fejlődésének főbb állomásai A fönnmaradt írások, emlékek arról tanúskodnak, hogy a hűtés iránti igény valószínűleg az emberiség kultúrtörténetével egyidős. Hosszú időn keresztül a környezetinél kisebb hőmérsékletek előállítására a természetes jeget vagy havat használták, hogy velük a meleg időszakokban is hűthessenek italokat, ételeket, sőt nem ritkán lakóhelyiségeket is. A hideg időszakban kitermelt jeget elvermelték, azaz laza anyagokkal bélelt, hőszigetelt, föld alatti tárolókban raktározták. A híres ókori orvos, Hippokratész már a Kr.e. ötödik században elítéli azt a „rossz szokást”, hogy egyesek jéghideg italokat fogyasztanak, mert ez a test hőállapotának hirtelen megváltoztatása miatt az egészségre nézve káros. Tudjuk, hogy Nagy Sándor császár katonáinak örömére Perzsiából szállíttatott jeget Petrába, hogy borukat hűthessék. A rómaiak pedig nem csak ételeiket-italaikat hűtötték a télen a hegyekből leszállított hóval, jéggel, hanem Varius Avarus császár már „klímatizálás”-ra is használta: villájának kertjében hóhegyeket halmoztatott fel, hogy nyáron vendégeivel együtt kellemes környezetben tartózkodhasson. Az egyik bagdadi kalifa pedig az örményországi hegyekből hozatott havat hasonló célból nyaralójának kettős falai közé tömette.
A havat és a jeget főleg hajókon, de szárazföldi úton is szállították a meleg égövi vidékekre. A magas költségek és a nagy veszteségek miatt azonban a jeget mindenhová eljuttatni nem lehetett. Ezeken a helyeken „mesterséges” hűtést alkalmaztak. A víz száraz levegőbe való intenzív bepárolgásának hűtőhatását már Kr.e. kb. 2500-ban felhasználták Egyiptomban. A falfestmények megörökítették, hogy a vizet zománctalan agyagkorsókba öntötték, amelyeknek a pórusain át a víz könnyen kiszivárog, és az edények külső felületén elpárologva hűti az edény tartalmát. A falfestményeken az is látható, hogy a párolgás hatásosságát nagy legyezőkkel élénk légáramlást okozva mesterségesen is növelték. Indiában a Föld erős éjszakai kisugárzását is kiaknázták hűtésre: derült éjszakákon lapos agyagedényekben vizet helyeztek ki szalmával bélelt gödrökbe vagy a lapos háztetőkre. Kedvező időjárási körülmények között (derült időben, igen kis páratartalom mellett) az edényekbe töltött víz annyira lehűl, hogy a felszínén vékony jéghártya is keletkezik.
A hó, jég és a párologtatás mellett azonban már viszonylag korán felfedezték az ún. hűtőkeverékeket is. Indiában pl. már a IV. században (i.sz.) tudták, hogy a vizet só hozzáadásával hűteni lehet. Olaszországban és Spanyolországban is már a középkorban rájöttek, hogy a vizet szalmiáksó bekeverésével le lehet hűteni. A XVI. századtól ezeket a hideg sóoldatokat elsősorban tudományos célra használták, de később cukrászdákban, háztartásokban is hűtöttek velük. Fahrenheit hó és szalmiáksó keverékével állította elő az akkor legalacsonyabbnak tartott hőmérsékletet (-17,8 °C-ot), amely hőfokskálájának alappontját képezte. Sokkal jelentősebb volt ennél a fejlődésnek az az irányzata, amely a régi egyiptomiak módszerének, a párologtatásnak a módszerét tökéletesítette. Csakhogy már nem vizet, hanem a víznél kisebb hőmérsékleten párolgó folyadékokat kezdtek kipróbálni. Ezeket a közegeket - amelyeket ma hűtőközegeknek hívunk -, hogy elvesztésüket elkerüljék, az elpárologtatásuk után egy csőrendszeren át egy kompresszorba vezették, majd újra cseppfolyósították. Ezt a készülékcsoportot hívjuk ma kompresszoros hűtőberendezésnek. Az első kompresszoros hűtőberendezést az amerikai Jakob Perkins szabadalmaztatta 1834-ben. Berendezése etil-éterrel működött. Ez a hűtőközeg azonban rendkívül robbanásveszélyesnek bizonyult, Perkins ötlete nem terjedhetett el. A 19. évszázadban azonban az ipar fejlődésével együtt fokozódó hűtési igényt természetes jéggel és hóval (elsősorban a tárolási problémák miatt) már végképp nem lehetett gazdaságosan fedezni, és egyre sürgetőbbé vált helyette valamilyen más eljárás alkalmazása. A mesterséges hűtésre várt az a feladat, hogy a hűtési igényeket évszaktól, időjárástól és földrajzi helytől függetlenül ki lehessen elégíteni. Nem szabad elfelejteni, hogy ez a feladat eleinte szinte kizárólag a jég mesterséges előállítása volt! Az első, iparilag is hasznosított jéggyártó hűtőberendezés, amelyet 1859-ben Ferdinánd Carré szabadalmaztatott, abszorpciós rendszerű volt, és 1867-ben ő alkalmazta először hűtőközegként az ammóniát is. Vele csaknem egyidejűleg (1870 körül) Carl von Linde alkotott egy ugyancsak ammónia hűtőközeggel működő, de kompresszoros rendszerű hűtőberendezést.
Linde rendszere a dugattyús gőzgépek egyidejű forradalmi fejlődésével és elterjedésével párhuzamosan (és részben annak köszönhetően, hogy az akkori hűtőkompresszorok elemei a gőzgépekével nagyrészt azonosak voltak) gyorsan és általánosan elterjedt.
A mesterséges hűtés problémájának sikeres megoldásával nemcsak a jégigény maradéktalan kielégítésére volt mód, hanem a hűtés alkalmazási területei is bővültek. Megkezdődött a hűtő- és fagyasztóházak létesítése, sőt megépültek a XX. század elején az első műjégpályák is.
A korabeli hűtőberendezések azonban a maiakkal összehasonlítva gigantikus méretűek voltak, állandó felügyeletet igényeltek, indításuk, leállításuk, szabályozásuk nagy kézikerekek forgatásával, kizárólag szakszerű emberi beavatkozással történhetett. Emiatt csak a nagy raktárak, jéggyárak stb. hűtésére lehetett az ilyen hűtőberendezéseket gazdaságosan használni, az üzletek, a hentesek stb., valamint a háztartások pedig a most már mindig beszerezhető mesterséges jéggel feltöltött jégszekrényekben hűtötték az élelmiszereiket.
A XX. század kezdetére Amerikában megszületett az a találmány, amely valamivel később azután forradalmasította az egész hűtőtechnikát. Kifejlesztettek egy olyan kisméretű hűtőberendezést, amelyet az addig használt jégszekrénybe be lehetett építeni. Ehhez a legfontosabb támogatást a XIX. század végén feltalált villanymotor, és a villamos világítási hálózatok kiépítése nyújtotta. Így lehetőség nyílt olyan automatikusan működő, laikusok által is használható kompresszoros kishűtő-berendezések megalkotására, amely a korábbi hajtási lehetőségekkel, azaz gőzgép- vagy robbanómotoros hajtással elképzelhetetlen volt. De jóllehet ez a rendszer harminc éven keresztül, mint üzembiztos és teljesítőképes megoldás rendelkezésre állt, nagyobb elterjedését megakadályozták az akkor ismert hűtőközegek (ammónia, kén-dioxid stb.) kellemetlen tulajdonságai. Ezek ugyanis valamennyien vagy mérgezők, vagy robbanásveszélyesek voltak, és a hűtőberendezés meghibásodásakor balesetet, kárt okozhattak. Jelentős új fejezetet nyitott a hűtőtechnika történetében a ’30-as években feltalált és „freon” márkanéven ismertté vált hűtőközegek bevezetése. Ezek a szénhidrogén-számazékú szagtalan, nem mérgező, nem éghető, nem robbanó gázok forradalmasították a kisméretű kompresszoros hűtőberendezések elterjedését. A második világháborút követően azután a hadicélú robbanómotor-gyártás bázisain megindult a hermetikus hűtőkompresszorok nagy sorozatú, gazdaságos gyártása is. Ezek, a velük együtt fejlesztett és ugyancsak nagy sorozatban gyártott automatika-elemekkel és szerelvényekkel együtt nagy üzembiztosságú, szakfelügyelet nélküli automatikus üzemre alkalmas hűtőberendezések megépítését, és igen széles területen történő felhasználását tették lehetővé.
A XX. század végére a technológiai fejlődés utat nyitott az alternáló dugattyús kompresszortípusok mellett az addig is ismert, de a gyártási nehézségek miatt elterjedni még nem tudó más kompresszortípusok (csavar-, forgódugattyús- és „scroll”-kompresszorok) széleskörű alkalmazására is. Századunk nagy vívmányai: az elektronika és a számítástechnika is bevonult a hűtőberendezések szakterületére, tovább javítva a hajtás, az automatikus szabályozás és az üzemellenőrzés lehetőségeit.
A századvégen azonban egy új probléma is előtérbe került. Kiderült, hogy az egyébként veszélytelennek minősülő freon-típusú hűtőközegek egy része a környezetet károsítja: a szabadba jutva hozzájárul a Föld ózonpajzsának lerombolásához, és a légkör üvegház-hatását fokozva az atmoszféra általános felmelegedéséhez is. Napjainkban a fejlesztők figyelme elsősorban arra irányul, hogy azon, a hűtőtechnikai szempontból jól bevált hűtőközegek helyett, amelyeket a jövőben környezetvédelmi okokból nélkülöznünk kell, megfelelő, távlatilag is alkalmas helyettesítőket találjanak. Mert ahogy a régi római mondás szerint „hajózni pedig mindenképpen kell”, ma már azt is elmondhatjuk: a mesterséges hűtésre is minden felmerülő nehézség ellenére nélkülözhetetlenül szükség van.
Szemelvények Dr. Jakab Zoltán Kompresszoros hűtés I-II. című könyvéből
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése