Ebből az alkalomból is érdemes lett volna kiruccanni a Fehér tóra, de ezt most meg is szervezték nekünk.
Diabos csapatunk szép számúra szaporodott az 5-ös út mellett megbúvó Tisza völgyi bemutatóházban és annak kertjében.
Elsőként a házban rendezett kis bemutatót néztük meg a tó élővilágáról.
Ez azért is hasznos volt, mert egyáltalán nem a lopakodó üzemmódú csapat indult neki a lesnek.
Itt láthattuk a ezeket az édes madárkákat is.
Volt, akik befőttnek voltak elrakva, de álldogáltak ott szabadon is jónéhányan közülük.
Kicsit fura ez a kitömött dolog, de kétségtelen, hogy csak így lehetett valójában is megmutatni a velünk élő de sokszor láthatalan egyedeket. Ma már nem szokás kitömögetni az állatokat, bár vannak elvetemültek akik még a saját ebüket is képesek így konzerváltatni...
Sok ember nagy hanggal közlekedik. Vezetőnk azonban jól lekötötte mondandójával az egész társaságot, így nem volt gond az információ szerzéssel sem.
Az indulás előtt kiosztották a túlélő adagokat, pogácsa és palackos víz formájában.
Szóval meghallgathattuk a tó rövid történetét, amit én is ide vadásztam, már akit érdekel. De érdemes elolvasni. KIs tudás.
A tó mai adatai:
A szegedi Fehér-tó egy mesterséges halastórendszer, amely Csongrád megye déli részén, Szegedtől mintegy kilenc kilométerre, északnyugatra. Területe 13 km2.
És a története tömören:
A magyar törzsek már a honfoglalás idején megtelepedtek a Fehér-tó és a Tisza vidékén, mert a táplálékban gazdag környék kedvező létfeltételeket kínált számukra.
A tó nevét elsőként említő első írásos emlék 1075-ből származik. I. Géza uralkodása idején a területet egy oklevélben egy apátságnak,(Garam-melléki Benedek-rendieknek), adományozta a rajta élő földművesekkel és halásznépekkel egyetemben. „Feiertou”, / Kristó 1983./, néven az oklevélben szereplő tavak, mocsarak között találjuk megemlítve.
A tó területét a XVIII. század végén még utak hálózták be nagy összevisszaságban. Legelőként is hasznosították, mert az időszakos vízborítás következtében dús füves területek alakultak ki
Szeged lakosságának a XIX. századig is egyik fő foglalkozása és jövedelemforrása a halászat volt a Tiszához és a város határában lévő Fehér-tóhoz kötődően, amelynek területét még a XIX. század elején is rendszeresen elárasztotta a folyó, így a városra nézve egyre veszélyesebbé vált a szikes tó. 1871-ben a vadvíz körülfogta és elöntéssel fenyegette a várost. Ekkor építették meg a Fehér-tói csatornát, mely ismét biztosította a tó nyugati lefolyását. Megvolt azonban a lehetőség arra, hogy a tó visszahúzódjon. Azonban mégsem ez történt, mert időközben a Tiszát szabályozták, s a vadvizek már nem tudtak a kialakított, természetes erezeteiken át a folyóba jutni. A felgyülemlő vadvizek a földművesek gazdálkodási munkafolyamatait kedvezőtlenül érintették, ezért azok vízlevezető árkokat ástak, figyelembe nem véve azt, hogy a későbbiekben hol halmozódik fel a belvíz, így megnövelték a tó eredeti vízgyűjtő területét.
A Fehér-tó feltöltődését mutatja, hogy a sekély vízben a vízjárás számtalan szigetet alakított ki. A szigeten juhászcsaládok települtek le, s azokat többségükben róluk nevezték el (pl. Korom-sziget). A Szamár-sziget onnan kapta nevét, hogy csak itt termett olyan sziki fű, amit a szamarak szerettek.
A folyó szabályozása után a védtöltések többek között a Fehér-tó vízutánpótlásának is akadályt állítottak. A korabeli térképi ábrázolások szerint a tó 1886-ban érte el addigi legnagyobb kiterjedését. Nyugati és déli oldalán partvonala szinte pontosan megegyezik a mai mederhatárokkal. Ugyanekkor már a folyószabályozás hatása is érződött a tó területének növekedésében.
A szegedi Fehér-tó jelenlegi formájában a gazdasági hasznosítási igény következtében alakult ki. Először 1905-ben készült terv a tó hasznosításáról, amelynek az volt a lényege, hogy a tó egy részét halastóvá kell alakítani, kisebb részét pedig mezőgazdasági művelés számára lecsapolni, bár ez utóbbi irreális tervnek bizonyult a szikes talaj miatt.
1911-ben elkészült a tógazdaság kialakítási terve és költségvetése és 1932-re megépült az Algyői főcsatorna, amely lehetővé tette ezután a tó feltöltését vagy adott esetben annak lecsapolását.
1933-ban kezdett üzemelni a halgazdaság a Fehér-tó 520 ha-os déli sávján. A Tisza vizével való vízellátás a korábbi szikes élőhelyek megszűnéséhez és az édesvízi fajok megtelepedéséhez vezetett. A tó É-ÉNY-i része még megmaradt azonban eredeti állapotában.
1943-ban újabb halastavat építettek, az ős-szikes területe ismét több mint 100 ha-ral csökkent. Megépítették a Majsai-főcsatornát, amely kettészeli a tavat, és feladata a víz elvezetése a Tiszába a semlyékekből, vízállásokból, mocsarakból.
A fehér-tavi rész mai formáját 1961-ben nyerte el és 1969-tól a 16 halastóból, 83 teleltető medencéből, 18 itatóból és 2 vízelosztó tóból álló, 1,25 m mély, 1.324 ha területű tógazdaság a Szegedi Állami Gazdaság kezelésébe került.
A Fehér-tó atyja: Dr Beretzk Péter (1894-1973)
Tudományos munkásságát a madártan területén fejtette ki. Nagy szerepe volt a szegedi Fehér-tó madárvilágának feltárásában, majd a terület védettségének kiharcolásában.
1932-től járta rendszeresen a szegedi Fehér-tavat és a környező ősállapotú szikes gyepeket .A madarak gyűjtése és megfigyelése mellett 1932-től rendszeresen foglalkozik madárfotózással is.
1952-ben szakértői minőségben működik közre Homoki-Nagy István „Vadvízország” című filmjében, amely a szegedi Fehér-tóról forgattak, és méltán tették azt világhírűvé. Kutatásainak kezdete egybeesett az „Ősfehértó” halastórendszerré való alakításával. Szembesülve annak a reális fenyegetésével, hogy az akkori páratlan költő-és vonuló állomány áldozatul eshet az előretörő gazdasági érdekeknek, a tudós 1938-ban neves támogatók szakvéleményével felvértezve védelmi javaslattal fordult Szeged város törvényhatóságához. Indítványára Szeged (228/1938 sz. határozatával) az Algyői-főcsatornától északra elterülő "ősszikesből" 280 holdat védetté nyilvánított. A következő évben a földművelésügyi miniszter (113. 559/139 fö i.ü.o. határozata) a védett terület nagyságát 350 holdra emelte. Ezzel megvalósult az első magyar madárrezervátum!
1951–ben gyűjteményét a "Szegedi Állami Múzeumnak" ajándékozta.
Beretzk Péter közéleti emberként is sokat tett városáért. Mint a városi törvényhatósági bizottság tagja, számos, figyelemre méltó javaslattal állt elő. Ha a közművelődés területét vizsgáljuk, ilyenek például a múzeum épületének kibővítése, a díszterem kialakítása, a Stefánia-park rendezése. 1945 után (már magánemberként) ő kezdeményezte a hazai preparátorképzés megindítását és a Magyar Madártani Egyesület Szegedre költöztetését. Az örökletét anyagára alapozva, 1952-ben, Szegeden jött létre a vidék legnagyobb múzeumi természettudományos állandó kiállítása: ”A Fehér-tó élete.”
A hálás utókor a "Fehér-tó atyja" névvel ismerte el a nevezetes tóvidék megmentéséért folytatott, gyakran reménytelen küzdelmét.
A tó élővilága.
A múlt század elején a szegedi Fehér-tó természetes állapotában még egy nagy kiterjedésű, időszakos vízállású szikes tó volt. Tipikusan pusztai-sztyeppi környezetben fészkelő fajok alkották madárvilágát, mint gulipán, széki lile, gólyatöcs, székicsér és kis csér, a legeltetett gyepek-tocsogók, mocsarakra jellemző fajok mellett, mint bíbic, nagy goda, piroslábú cankó.
A Tisza közelsége miatt a folyó vonalát követő migráció természetes pihenőhelyeként funkcionált.
Egyes parti madárfajok, mint a kis póling rendszeres tavaszi vonuláson tízezres tömegekben éjszakáztak, nem voltak ritkák a 3-4.000 példányt számláló augusztusi sarlós partfutó csapatok, amelyekre még vöröslő nászruhájuk miatt joggal akasztották a szegedi tanyavilágban élő emberek a ”paprika sneff” nevet. Eseményszámba mentek a sok ezernyi madarat számláló nagy póling csapatok nyárvégi-őszi gyülekezései.
Százezernyi réce választotta tavaszi pihenő- és táplálkozóterületként a tavasszal még mély vízzel borított területet, kedvező őszi vízviszonyok esetén nagy libacsapatok pihentek meg, a korabeli vadászati statisztikák szerint jelentős számban.
Számos ritka madárvendég tisztelte meg jelenlétével a tavat, ilyenek voltak például: vékonycsőrű póling, laposcsőrű víztaposó, jeges sirály.
Az 1930-as év hatalmas fordulópontot jelentett a tó madárvilágának életében, a gazdasági igények miatt elkezdődött a halastavak kiépítése, amely fokozatosan elkezdte megváltoztatni az itt költő és átvonuló madárvilág összetételét.
Eleinte a területre oly jellemző fajoknak fontos élőhely zsugorodásával természetesen elkezdett ezen madarak állománya is csökkenni, végül szinte eltűnni. Ezek a gólyatöcs, gulipán ,székicsér, széki lile voltak, amelyek életterét fokozatosan felmorzsolta az egyre nagyobb teret hódító halastórendszer.
A létrejött tóegységeket a Tisza vízével táplálták az Algyő-főcsatornán keresztül , a halászati technológiának köszönhetően évente többször lecsapolták, illetve feltöltötték azokat, amelynek köszönhetően a vízmínőség változott, az egykori nagyon magas lúgtartalmú víz lassan teljesen édesvízzé vált, amelynek köszönhetően a terület flórája is nagymértékben változott, a tavak szegélyében megjelent a nád, helyenként 20-30 ha kiterjedésű nádszigetek jöttek létre.
Azonban ezekkel a változásokkal a madárfauna is egy nagy változáson ment keresztül, olyan fajok jelentek meg ,amelyek a halastavak előtt egyáltalán nem voltak jellemzők itt.
A halastavak vonzották a gémféléket, a nádasokban több jelentős gémtelep jött létre, olyan fészkelőfajokkal, amelyek a 1930-40-es években igazi ritkaságnak számítottak: nagy kócsagok, batlák, bakcsók, üstökösgémek és kis kócsagok kezdtek költeni egyre emelkedő számban a szürkegémek és vörösgémek mellett.
A XI-es tóegység megépítésekor keletkezett egy természetes sziget, egy Korom nevű juhász tanyája helyén alakult ki az ország egyik legnagyobb sirály-telepe, ahol igazi szenzációként a mediterrán elterjedésű szerecsensirály telepedett meg rendszeres költőfajként az 1950-es évek legelején, több ezer pár dankasirály és néhány tucat küszvágó csér mellett.
A folyó közelségénél fogva a terület megmaradt kiemelt jelentőségű madárvonuló helynek, a lecsapolt tavakon tavasszal és ősszel tízezerszám vonulnak át a limikólák, réce-félék, napjainkban ősszel a daruvonulás jelent hatalmas élményt az érdeklődőknek 20-25.000-es éjszakázó csapataival.
Természetesen most sem hiányoznak a szenzációnak számító ritkaságok, az elmúlt években a következő érdekes fajok kerültek távcső elé, illetve hálóba: pártásdaru, sárgalábú cankó, vándor partfutó, Baird- partfutó, jeges sirály, nagy halfarkas, borzas gödény, vándorfüzike, kalandra, törpevízicsibe, rozsdás nádiposzáta.
Az évtizedek folyamán amatőr és professzionális ornitológusok több nemzedéke nevelődött ki a területre való rendszeres kilátogatások során, amelyet a Magyar Madártani Egyesület Csongrád Megyei Helyi Csoportjának tagjai az általuk szervezett bemutató madárgyűrűzésekkel egybekötött kirándulások alkalmaival az érdeklődőknek is igyekeznek bemutatni, mint a Dél-Alföld egyik legnagyobb jelentőségű madárrezervátumát.
A forrás: http://www.fotringing.hu/oldal/feherto.aspx
Köszönet érte!
A fentiek zanzásított változatát a tanösvény tábláiról is meg lehet tudni.
Kis ízelítőt kaphattunk arról is, milyen lehetett egykoron az Alföld jellegzetes erdeje. Mert a mára öshonosnak vélt agresszív növekedésű akácok és nyárfák csak a haszonszerzés termékei. Az eredeti ehhez az erdőcskéhez lehetett hasonló.
Mint érdekességként megtudhattuk, az akácot a monarchia telepíttette a katonai táborok köré, mert az erős növekedésével gyorsan tudott rajteket vonni a tábor köré és még a fáját is remekül tudták a fűtéshez felhasználni. Igy császári utasításra mindenfelé akác sávokat kezdtek ültetni Magyarország területére is. Ezért került be hozzánk ez a fa.
Majd elértünk arra a pontra, ahol a fekete földeket felváltja a szikes talaj.
Ami most éppen a tavaszi mező smaragd üdeségével ragyogott.
És ímhol a kivirágzott szik.
Erről megint hallhattunk egy kis története. Amit a mai "szóda erejével" reklám hozott elő. Hiszen ez az a természetes anyag, amit a mai szintetikus mosóporok előnyeként hoztak fel. Ennek a sziknek köszönheti a Fehér-tó is a nevét.
És sok ember jutott jövedelemhez a múltban, mert a kiszáradásos időszakban szinte lapátolni lehetett a kiszáradt szódát. Aztán az asszonyok bevitték a városba, a bérházak udvarán bekiáltották: SZÓDA. Itt a gondos rendszerető házvezetőnők megvették tőlük. És tiszta lett a ruha.
Ez a kép már a kilátóból készült és rajta a már említett Korom sziget, a sirályok paradicsoma.
A kíváncsiak befutottak a cinege fészek lesbe is. Ha én cinege lennék, már biztosan elköltöztem volna arról a helyről, ahová ennyi embert elhordanak abból a célból, hogy a fészkemet és privát életemet nézegessék. De szerintem ez is így tett, mert nem nagy szerencséről számoltak be a kíváncsiak...
A kilátó és a park atyjának emléket állító kopjafa.
És arról egy részlet, szépen faragva.
Azért voltak madarak is.
A tó egyik üzemi csatornája.
És azon egy kis híd.
A kutató ház udvarán ismét kis érdekességeket hallgathattunk túravezetőnktől. Jól is esett az árnyékos udvaron a pihenés.
És a legérdekesebb dolog is előkerült a függő cinege fészke. Amiről megtudhattuk, hogy az ántik világban a szegénysorsúak gyerekei télen ezt vehették a tábukra, mert készítői olyan jól szőtték, és bolyholták a fészküket, hogy még a gyereklábak ficánkolását is kibírták. Innen is lett a neve a cinege cipője. Kézbe véve puha és rugalmas akár egy zokni. És a formatervezője teljesen a lábra álmodta meg. Egy gatyamadzaggal teljesen viselhető lehetett...
Bár Móra kissé kifordította a történetet... Biztosan elvették a fészkét szegény kis madárnak. :o)
Íme a vers:
Móra Ferenc: A cinege cipője
Vége van a nyárnak,
hűvös szelek járnak,
nagy bánata van a
cinegemadárnak.
Szeretne elmenni,
ő is útra kelni.
De cipőt az árva
sehol se tud venni.
Kapkod fűhöz-fához,
szalad a vargához,
fűzfahegyen lakó
Varjú Varga Pálhoz.
Azt mondja a varga,
nem ér ő most arra,
mert ő most a csizmát
nagyuraknak varrja.
Darunak, gólyának,
a bölömbikának,
kár, kár, kár, nem ilyen
akárki fiának!
Daru is, gólya is,
a bölömbika is,
útra kelt azóta
a búbos banka is.
Csak a cingének
szomorú az ének:
nincsen cipőcskéje
máig se szegénynek.
Keresi-kutatja,
repül gallyrul gallyra:
"Kis cipőt, kis cipőt!" -
egyre csak azt hajtja.
Volt akit teljesen meditatív állapotba vitt az árnyas tanyaudvari pihenő.
Persze, ilyen lombok alatt lehet is relaxálni. :o)
Még egy kis heherészés és indulunk.
Búcsú pillantás a hídról. És már idulunk is vissza.
A szikes úton sok hasznos növényke is élte életét, pl az orvosi kamilla. Amit gyerekkorom óta nem is láttam.... Bizosan keveset bóklászok a poros utakon.
Úgy, mint ez a kis csapat.
Majd vissza érkezve a kirándulásról, kis beszélgetés a ház udvarán. Közben megérkezett az ebéd, amivel csodás magaslatokba ugrasztotuk a helyi pizzeria - talán a sándorfalvi....? - forgalmát.
Szóval erről beszélek. A nagyétkűek rögvest maguk elé vették a dobozokat. :o) Kézrátétellel jelzik, hogy ez az ővék.
De megesett a szívűk, így szétosztották a dobozokat és mindenki meghette a részét.
Kis búcsúzkodás után mindenki hazamehetett a saját lovával.
Szép nap volt, de
Itt a vége....
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése